Sziasztok!
Lassan eltelt egy év mióta nem jelentkeztem, pedig lett volna többször mit írnom nektek, vagy talán inkább magamnak, mert igazából én magam vagyok az oka annak, amiért fontos nekem az, hogy néha néha (legalább évente egyszer) jelentkezzek.
Februárban lesz 11 éve, hogy elkezdtem írni ezt a blogot az életemről, a céljaimról és mindenről ami megfordult a fejemben. Így utólag nagyon érdekes látni, hogy mit hogy hoz az élet, milyen fordulatok történnek ami talán a mindennapok során fel sem tűnik nekünk, csak akkor, ha az összképet látjuk egyben.
A blognak hála, lehet látni, hogy mi mindenen mentem keresztül, hogy milyennek láttam évekkel ezelőtt a nehéz szituációkat, amik anno legyőzhetetlen problémának tűntek. Hogy milyen jó dolgokat éltem át. A sikereim, a kudarcaim, amik talán más sikerekhez vezettek.
Ez az amit próbálok észben tartani mindig, amikor éppen nehéz. Hogy sokszor volt már nehéz, de... ha akkor nem lett volna nehéz, akkor most nem lennék itt. Hiszem, hogy minden -látszólag- rossz azért történik, hogy valamilyen jobb dolog történhessen velünk. /Tudom, sokan kitépnék a hajam ezekért a sorokért... de mint az elején írtam, ez igazából saját magamnak szól. :D / Mégsem olyan egyszerű nap mint nap nehézségekkel szembenézni.
A szakmám tanulása során, az első évem alatt nagyon sokszor kellett végiggondolnom, hogy ki is vagyok én igazából? Mi az ami nekem igazán fontos, amit tovább szeretnék adni a gyerekeknek a munkám során. Nap mint nap hazamenni a munkából és a metrón végiggondolni a napot, hogy tényleg, önmagamhoz hűen cselekedtem-e. Mit és miért csináltam vagy mondtam... A gyerekekkel való munka olyan volt számomra, mintha egy tükröt állítottak volna elém és megismerhettem magamat, és ez a folyamat még mindig folyik.
Hogy hadakoztam- e önmagammal? - Igen. És fogok is, de igyekszem a célomat magam előtt tartani.
Az ön ismereti "képzés" mellett rengeteg kihívás is érkezett az új évvel együtt. Hogyan leszünk egy új országban felnőttek, amikor még a sajátunkban sem voltunk azok. Két ország, mindenhol vannak kötelességek, és mindenhol futhatunk kb. 80 kört mire valamit el lehet intézni.
Ebben az évben nagyon sokszor volt az az érzésem, hogy nincs más választás, szembesülni kell a felnőttlét problémás felével is és erre az évre kimondottan sok ügy sorakozott fel, ahol döntéseket kellett hozni, méghozzá olyanokat amiknek a következményeivel igenis élnünk kell.
Nem szeretnék panaszkodni, mert minden kihívás ellenére nagyon szerencsés vagyok, és ezért hálás is vagyok. Több mindenem van meg, mint amire szükségem lenne, és vannak a világon emberek, akiknek a problémáira ha gondolok, akkor elszégyenlem magam, hogy bosszankodtam.
Aztán rájöttem, hogy igenis hálásnak kell lennünk, és nem szabad elveszíteni a szemünk elől, hogy mi mindenünk van meg. Viszont mindenkinek lehet rossz és nehéz napja, mindenkinek van teher a vállán. És az nem panasz, hogyha kimondjuk ez igenis egy igazán SZ*R szituáció. Aztán miután kiadtam az első felgyülemlő gőzt, a mérget, félelmet, bánatot, akkor fel kell állni, kifújni a levegőt, fogakat összeszorít és meg kell oldani a kihívást.
És lehet, hogy a megoldás keresése közben hibázunk? Lehet. De akkor is már tanultunk valamit. És ez az egész amúgy is csak azért történik, mert most éppen a jó felé haladunk. ♡♡♡
Üdv:
***Jégvirág***
Megjegyzések
Megjegyzés küldése